Kedves Vásárlónk,
eritvia nevű termékünk helyett új édesítőszert, az eritvia MAX-ot forgalmazzuk, mely körülbelül 10 x édesebb, mint a hagyományos cukor. Blogunkon található új, eritvia MAX-szal működő új recepteknél az édesítő eritvia MAX-ként került feltűntetésre. Ezek tökéletesen működnek.  A  régebbi eritviával készült receptek nem működnek eritvia MAX-szal. Nem lehet arányosan helyettesíteni a régit az újjal, mert a receptek folyadékigényei is eltérően változnak az édesítő cseréjével.  A régebbi recepteknél az édesítő eritviaként van feltüntetve és az arányok még akkor sem működnek, ha a link az eritviaMAX-ra visz. Ezeket a recepteket folyamatosan újítjuk és feltöltésre fognak kerülni a friss, működő eritva MAX-szal édesített receptek, addig is szíves türelmeteket kérjük.

Allergia: elengedni és újrakezdeni

Allergia: elengedni és újrakezdeni

Amikor az ember lányáról vagy fiáról kiderül, hogy allergiás, gluténérzékeny, tejfehérje allergiája van és még sorolhatnám a diagnózisokat, abban a pillanatban, egy jó időre megszűnik körülötte létezni a világ. Legalább is én így éreztem. Egy búrába kerültem és a környezetem zajait csak összemosódott visszhangként érzékeltem, mintha víz alatt lennék, elszigetelve a külvilágtól. Hiába szóltak hozzám, nem értettem, nem fogtam fel, csak illedelmesen reagáltam valamit röviden. Jelen volt egy bizonyos zúgás is, ami kicsit emlékeztetett a fejfájásra, de fájdalom nélkül. Inkább feszültségnek nevezném, a zaj olyan volt, mint az elektromos vezetékek hangja. Kellemetlen, zavaró, idegesítő és állandó. Az a frekvencia, amit nem sokáig visel el az ember, mit a táblán a krétacsikorgás, ez viszont állandóvá vált. Így utólag azt gondolom, hogy erre azért volt szükség (erre a majdnem testen kívüli élményre), hogy szó szerint leperegjen előttem az életem. Mert az történt. Sorra vettem egészen pici korom óta, azokat az ételeket és a hozzá fűződő kedves, meghitt emlékeimet, melyekben szerepelt az allergén, amit soha többé nem fogyaszthatok. Úgy éreztem elvettek tőlem valamit. Az élet, vagy nevezzük sorsnak megfosztott rengeteg, számomra nagyon fontos érzéstől. Úgy éreztem ellopták akaratom ellenére az emlékeim által átélt érzéseimet. Megfosztottnak éreztem magam és elkeseredettnek. Ezek az érzések az enyémek voltak és én azt hittem, hogy az életem folyamán bármikor elővehetem majd őket, hogy táplálkozzak belőlük, vagy megnyugvást nyerjek általuk, vagy csak egyszerűen feltöltődhetek belőlük, de onnantól kezdve erre nem volt lehetőségem. Kiszakították a múltam darabkáit.

 

Zsömle tányéron

 

Anya tejbegríze.

Minden szombaton azt csinált nekem reggelire. Tálcán hozta be az ágyamba, ahonnan pont ráláttam a tévére, így még a kedvenc mesémet is nézhettem miközben jóízűen falatoztam.
Hogy mi volt ebben a tejbegrízben?
Végre vége a hétnek, a sulinak és indulhat a jól megérdemelt hétvégi pihenő. Sokáig aludtam, nem csörgött az ébresztő óra, kipihentem magam rendesen. Az illatra ébredtem fel. Innentől kezdve 2 egész napunk van együtt. Fél órával később már nem annyi, akkor már csak fél órával kevesebb van, de még itt a tejbegríz és 2 egész napunk van. Együtt vagyunk és együtt töltjük az időnket. A cicáim is velem vannak és dorombolnak. Itt vagyunk egymásnak mindannyian. Itt vagyunk a jelenben. Ez jó érzés. A tejbegríz finom, jó illata van, szeretem, jó érzés. Meleg, ezért a széléről kanalazom és óvatosan haladok csigavonalban a közepe felé, nem keverem össze. Anya mondta, hogy így a jó, mert a széle az midig langyosabb. Még felnőtt koromban is így csináltam, ahogy anya mondta. A cukor összeolvad kristályosan a kakaóval és édesen roppan a fogam alatt. Anya csinálta nekem, ez a legjobb érzés.

 

Tejbegríz

 

Ez mind benne volt egy tányér tejbegrízben ez a sok meghitt pillanat, perc. Biztonságban és szeretve éreztem magam. Akárhányszor ettem, vagy készítettem tejbegrízt, ez az emlékkép és érzés mindig beugrott általa. Nos, úgy éreztem pont ezeket vette el tőlem az élet. Nem csak ezt, az összes hasonlót is. És milyen sok ilyenem volt. Itt lehet jönni azzal, hogy másnak sokkal rosszabb, az engem nem vígasztal, sőt még én szégyellem el magam, hogy ilyen apróság miatt kiakadok. Nagyon sajnálom, hogy másnak rosszabb, de rajtam ez akkor nem segített. Hadd szenvedjem már el a saját katasztrófámat, hadd dolgozzak már meg vele, hadd éljem már meg rendesen, hisz ez is az enyém és ez is a feldolgozás folyamata. Számomra ez egy tragédia, egy gyász, amit fel kell dolgozni. No de a feldolgozás nem megy egyről a kettőre, hisz minden nap szembesültem egy tejbegrízzel, egy fagyival, egy habos kávéval, egy sütivel, egy pizzával, egy péksütivel, akármivel és bármivel.

 

Narancs és gyömbér

 

Eltelt pár nap ebben a búra állapotban, közben alig ettem, csak pár szem valamit, talán gyümölcsöt.

Nem tudtam mit ehetek, mit nem, illetve tudtam, hogy mit nem, de azt nem, hogy melyik élelmiszerben nincs allergén. Közben a gyászom nem került feldolgozásra, mert hát menni kell, csinálni kell az életet, feladatok vannak, meg nem megy egyik percről a másikra, így ez a megfosztottság érzés és a rémület ráült a hangulatomra is. Még mindig nem voltam 100 %-os ember, a búra még ott csücsült a fejemen, az idegesítő, állandó zúgásával és a visszhangok a környezetemből, még mindig csak árnyékként követtek és csak általános rövidséggel reagáltam rájuk. Úgy éreztem, és attól rettegtem, hogy az életben soha többé már nem fogok finomakat enni. Soha.  Ezt úgy tudom neked bemutatni, mint egy aerobik edzés egyik gyakorlatát. Ha tudod, hogy már csak 12 lábemelés van hátra, azt zokszó nélkül megcsinálod, mert látod a végét. Ha az edző már 5 perce lábemelést csináltat veled és nem mondja meg hány van még hátra, vagy mennyi idő, akkor hamarabb abbahagyod, mert nem tudsz abból energiát nyerni, hogy tudod, hogy mindjárt vége van. Mert ennek nincs vége. Nem lesz vége soha, így kell leélni az egész életed. Olyat soha többé nem ehetsz, mint amiket eddig ettél. Hiába vannak helyettesítő termékek, pontosan olyat akkor sem ehetsz és ezt fel kell dolgozni. De még mindig nem jutottunk el eddig, ugyanis először informálódnom kellett a helyettesítő termékekről (persze éjszaka, mert napközben nincs az embernek ilyenre ideje) és be kellett szereznem őket. Jó, ez nem nagy kunszt, hisz van már Google és segítő csoportok is. Viszont az volt, hogy újra meg kellett tanulnom főzni, de rövid határidőn belül. De nem volt ott anya, vagy a mama, mint gyermekkoromban, hogy megmutassák, elmagyarázzák. Nem azért, mert nem akartak, hanem ők sem tudták hogyan kell. Nem segített ebben senki, egyedül kellett megtanulnom. És ez jó ideig eltartott, rengeteg étel landolt a kukában. Egyedül voltam a bajommal, gyászoltam, csalódott és kimerült voltam. Ezek mind, mind a napi teendőim felé tornyosultak. Ráadásul azzal is meg kellett küzdenem, hogy nem hogy nem ehetek meg bármilyen bolti ételt, meg amit megeszek azt nekem kell megfőzni, de még étterembe sem tudok elmenni, vagy rendelni valahonnan, vagy megenni egy gyorsételt. Hisz az oly könnyű, annyi terhet levesz az ember válláról. És csak ekkor tudatosult bennem, hogy milyen könnyű is volt ez előtt. Nem jelentett gondot az evés. És minél több ilyen felismerésem volt, annál erősebb és stabilabb lett a búra a zúgással együtt. S a nyomás a fejemben egyre csak nőtt. Hiába örültem annak, hogy tünetmentes vagyok, de milyen áron? Nagyon sokszor elgondolkoztam, hogy visszatérek a hagyományos étkezéshez. Lehet, hogy elmúlt volna a nyomás a fejemben, megszabadultam volna a búrámtól és az idegesítő, kínzó zúgásától. Újra átélhettem volna az ízeket és a meghitt emlékeket, amik vele járnak. Beülhettem volna egy étterembe a barátaimmal és a családommal, együtt fagyizhattunk volna, rendelhettünk volna egy pizzát, elutazhattunk volna bárhova nyaralni, mert bárhol tudtam volna enni. Együtt főzhettünk volna ugyanazt, egy tortát ehettünk volna, süthettem volna karácsonyra hagyományos zserbót, mint minden karácsonyra és együtt ettük volna meg, sőt még anyát is megkértem volna, hogy főzzön nekem egy jó nagy adag tejbegrízt egy szombat reggelen. Ha vendégségbe mentem volna, nem kellett volna előtte külön, csak magamnak főznöm, ehettem volna azt, amit a többiek, nem sóvárogtam volna azok az ételek után, amiket mindenki más eszik, de én nem, mert mindenki ugyanazt ette, kivéve én és lett volna választási lehetőségem, megkóstolhattam volna akár mindent. Nem kellett volna gyászolnom, visszakaphattam volna az akaratom ellenére kiszakított részemet, újra én lettem volna, ÉN, egy egész ember és visszakaphattam volna az életemet. De nem tettem, nem szegtem meg a diétát, még mindezek ellenére sem. És tudjátok miért? Mert fájt volna. Körülbelül annyira fájt volna, mintha nem teszem meg. A tüneteim olyan nagy fájdalmat okoztak, hogy képtelen voltam megszegni a diétát, mert azt a fájdalmat soha többé nem akartam érezni. Rájöttem, hogy mindezek ellenére mégis választhatok. Választhatok a lelki és a fizikai fájdalom közt. Egyik sem jobb, mint a másik, de harmadik lehetőségem nem volt. Nem hangzik túl jól, igaz? Itt volt az a pont, amikor már világosan tudtam gondolkodni. Fájdalommal telve, de világosan. Ekkor megegyeztem magammal, hogy a lelki fájdalmat választom, mert abból magamat ismerve fel tudok épülni. Tudtam, hogy el kell engednem és gyászolnom a régi életemet, hogy tovább tudjak lépni és megértéssel, önvád nélkül a legnagyobb szeretetemmel, időt adtam magamnak. Hagytam, hogy megéljem, hogy lehúzzon a folyó fenekéig, mint az örvény. És minél többet sírtam, úgy enyhült a búrám és a zúgást is egyre halkabban hallottam. A külvilág már nem csak homályos zajként szólított meg, néha elkaptam néhány kivehető szófoszlányt is. Aztán elfogytak a könnyeim. Ekkor ölelt magához a hűvös közöny, ami olyan jól esett, mert kis időre enyhítette a nyomást. Később ez leírhatatlan dühhé változott. Éjjel nappal dühöngtem magamban, mint egy kisóvodás. De hamar elfáradtam benne és közben újra telítődtek a könnyeim. Csak hagytam, hogy folyjanak, csak folyjanak. Mély megértéssel és szeretettel. Egyszer csak azt vettem észre, hogy élesen hallok mindent és a zúgás is megszűnt, a búra pedig egyenesen eltűnt. Akkor felálltam. Alig volt már energiám, de felálltam és vettem egy mély levegőt. Tudtam, hogy a nehezén túl vagyok, tudtam, hogy ez még csak a kezdet és lesznek visszaesések, de a nehezén túl vagyok. És itt kezdődött minden.

Ez a különbség a között, hogy valaki önként mond le egy ételtípusról, vagy az akarata ellenére történik meg vele. Ma már, ha ez nem történt volna meg velem sem fogyasztanám azokat az ételeket, amiket most sem fogyasztok, csak az a saját döntésemből történt volna. Hogy bánom-e, hogy így alakult? NEM. Nem bánom, mert szükségem volt erre a fájdalomra. Több lettem általa, erősebb és magabiztosabb. Mert túléltem ezt is és felálltam ebből is. Fene sem tudja, lehet, hogy valami nagyobb bajtól szabadított meg és a fájdalommal biztosra ment, de ha bármikor újra kezdhetném, sem csinálnám máshogyan. Teszem hozzá, hogy egyik lemondás sem igényel kevesebb akaraterőt, mint a másik, sőt aki saját elhatározásból tart egészségközpontú diétát, vagy aki az állatok védelmében teszi, nekik sokkal nagyobb elkötelezettségre van szükségük, mert őket nem fenyegeti az elcsábulás következtében fellépő fájdalom, így még nehezebb is a dolguk, mint azoknak, akik erős és fájdalmas tüneteket produkálnak.

 

Mindezeket azért írtam le, hogy...

…nehogy azt hidd, hogy a diétád miatt támadási felület, vagy viccelődés alanya lehetsz bárki számára, főleg nem az ünnepek alkalmával.  Ha Te diétázol, óriási kínokat éltél át és TE vagy az, aki egyedül átélte, TE vagy az, akinek fájt, TE vagy az, aki mindebből felállt, hát légy magadra nagyon büszke. Aki megszól érte, fogalma sincs ezekről és nem is az ő dolga, így a diétád sem az ő dolga, hisz nem kell Rád főznie, nem kérted semmire. Viszont Te erős vagy, legyen önbizalmad, mert ezt végigcsináltad és csinálod szüntelenül, amíg csak élsz. Ha előveszik a diétád témát, csak tereld el másra a szót. Ha pedig önszántadból követed a diétát, legyél magadra igazán nagyon büszke, mert a legnemesebb célért teszed és aki ezt nem értékeli és nem lát követendő példának ezért, vagy viccelődik rajtad, az még nem elég informált a témáról, vagy nem tud mit kezdeni a helyzettel. Talán egyszer majd megérti, talán nem, ez téged ne befolyásoljon az utadon.

 

Orsi kóstol

 

Köszönöm, ha eljutottál ideáig és végigolvastad!


Megjegyzés írása

Kérjük vedd figyelembe, hogy a megjegyzéseket megjelenés előtt jóvá kell hagyjuk

Ezt a webhelyet a reCAPTCHA rendszer védi, és a Google adatvédelmi szabályzata, valamint szolgáltatási feltételei vonatkoznak rá.