Túl voltunk a vasárnapi ebéden...
mindenki puffogott a jóllakottságtól. Fetrengtünk a kanapén minden testrészünket szanaszét hajigálva, halkan szólt a tévé, mécsesek illatoztak. Kint már kezdtek sárgulni a falevelek és hűvöskés szél fújt. A hangulatom ilyenkor szokás szerint a béke állapotában lengedezett volna, de az agyam egyre csak kattogott. Hogyan süssek kenyeret tej, tojás, glutén és élesztő nélkül úgy, hogy még lassú felszívódású is legyen? A lecke fel van adva.
Nézzük csak!
Alapanyagom van. Vettem hajdina, cirok, köles, quinoa és amarant liszteket. útifű maghéj és lenmag. Vajon mitől lesz levegős? Mi fogja összetartani? Mitől lesz egyáltalán finom? Valahol olvastam, hogy az útifű maghéj kocsonyásít. A lenmag pedig tojás helyettesítőként is használható. Régebbi emlékeim sugallatára eszembe jutott, hogy szódabikarbónával sütöttem még anno kenyeret. Nos,nincs mese neki állok. A gluténmentes étkezésim során már szoros barátságot kötöttem a kölessel és a hajdinával is, mint köret. Merész gondolattól inspirálva megkóstoltam csak úgy magában a csomagolásából kikanalazva a ciroklisztet, de gyorsan megbántam. Nem is tudom, hogyan írhatnám körül e kellemetlen első randevú utáni heves érzéseimet és reakcióimat…..inkább megkímélek tőle mindenkit.
Ma már tudok rajta nevetni, de akkor ez egyáltalán nem tűnt viccesnek.
Kellett pár perc az élmény feldolgozásához, de újra neki álltam (mert ugye én nem adom fel ;-)), ám az amarantot -érthető indokból- eszembe sem jutott magában megkóstolni. Gondoltam megsülve biztosan finomabb, vagy legalább is ehető lesz.(Bruhahaa!!!!!) Kissé megcsonkult lelkesedéssel belekezdtem. Fogtam az útifű maghéjat, valamint ugyanannyit mindegyik fajta lisztből és összekevertem némi szódabikarbónával. Öntöttem hozzá annyi vizet, hogy formázható állaga legyen. Kezdtem örülni, hogy nem is olyan bonyolult ez a sütés téma. Megy, mint a karikacsapás. Sütő előmelegítve, tepsire sütőpapír előkészítve, már csak a kenyér hiányzik róla. Idegyúrtam, odagyúrtam, mint a rendes kenyeret….de ajajj, bekeményedett. Újra kattogni kezdtek az agytekervényeim. Logikusan gondolkozó ember vagyok, így hát tettem még hozzá egy kis vizet. Kár volt. Olyan csodálatosan trutyis „hogyisnevezzem” -et alkottam meg, hogy magam is meglepődtem rajta. A hangulatom kezdett egy dühöngő elefántéhoz hasonlóvá válni.
Megetettem a kukámat!
Semmit nem viselek rosszabbul a konyhában, mint amikor ételt kell kidobni. Nem elég, hogy nem ehetek glutént, tejet, tojást, szóját…. még egy nyomorult mentes kenyeret sem tudok megsütni. Ismét jött a szokásos kérdés: Akkor mit egyek? Az az igazság, hogy nem is tudtam ezen gondolkozni. Nem is érdekelt. Bevágtam a durcát. Főztem egy kis barna rizst és zöldségekkel fogyasztottam el. Ezt ettem egy hétig reggelire és vacsira (eddig tartott a „csakazértsemérdekel” állapotban eltöltött időm). Nem vicc…az én durcám véresen komoly. Képes vagyok 2 hétig is fent tartani és addig ugyanazt enni.
Ez alkalommal is rájöttem, hogy semmin, és senkin nem tudtam bosszút állni a lázadásommal (magamat kivéve), így ismét erőt vettem magamon és elkezdtem utána olvasni a mentes kenyérsütés praktikáinak.
